Idén 25. alkalommal rendezték meg a legnevesebb itthoni Ironman versenyt Nagyatádon. A táv 3,8 km úszásból 180 km bringázásból és mindezek után egy maratonfutásból áll. Már korábban is elő-előjött az ötlet, hogy végig kellene csinálni, de reálisan még messze állok attól, hogy ezt egyéniben végignyomjam, de kapóra jött Epyc felkérése, hogy vállaljam helyette a bringás távot a kétfős váltóban, mert ő egyéb elfoglaltságok miatt nem tud eleget edzeni. Nem mintha az én edzésmunkám példaértékű lett volna: heti 4-5 spinning órát tartottam, 2 x 2 órát squasholtam és örültem, ha kéthetente egyszer ki tudtam menni tekerni. Emellett volt egy tavaszi 180km-es Debrecen-Eger, egy Tátra kerülés szakadó esőben, 4 fokban, és bő egy hónappal a verseny előtt egy Debrecen-Miskolc-Bükkszentlászló-Debrecen karika, amiket gond nélkül tekertem végig, úgyhogy nyugodt voltam, az árok szélén kiszáradva már nem végzem.

Péntek délután érkeztünk, átvettük a rajtcsomagot, benne két nagy kulaccsal, chippel, gumis rajtszámmal (bringán hátul, futásnál elöl kellett viselni), illetve matricákkal a vázra és a bukóra, úszósapkával, plusz pár repianyaggal. Szombaton az őrültek, vagyis az egyéni versenyzők 7:30-kor rajtoltak a Gyékényesi tó partjáról. Még most is libabőrös leszek, ha visszagondolok, arra a pár percre, míg közel 600-an nekivágtak egyedül a távnak, s közben szólt Vangelistől az 1492. Mellettük a mi teljesítményünk igazán semmiségnek tűnik, de annál jobban tud fájni, főleg ha elrontod a frissítést...

Tomi 8:50-kor vágott neki az úszásnak és 1:25 perccel később kaptam a depóban a chipet. Felcsattintottam a bokámra, majd indultam is utamra a versenyre kapott Rose Xeon CW nyergében. Ezúton is szeretném megköszönni a Rose Bikes Hungarynak, hogy szinte ismeretlenül is, de pozitívan reagáltak a megkeresésemre és egy olyan bringával, illetve bringás élménnyel lehettem gazdagabb, amihez hasonlóban sosem volt részem országúton. A váz nagyon karbon, nagyon áramvonalas, de hátul nagyon kényelmes, a derekam csak a könyöklés miatt éreztem az utolsó körben, de végig nagyon kényelmes volt a nyeregben ülni. A Mavic Cosmic SLR kerékszett szelte a levegőt, a váltásért 11 sebességes elektromos Shimano Ultegra Di2 felelt. Most próbáltam először ezt a rendszert, de engem megvett kilóra, egy pontatlan, vagy lassú váltás nem volt, pedig a végén már kalimpáltam össze-vissza a váltókarokon, Külön finomság, hogy keresztbeváltásnál a rendszer automatikusan állít az első váltón, hogy ne súroljon be a lánc. Minden porcikájában tökéletes bringát kaptam, talán meg sem érdemeltem.

A negyed órás 30-35 km/h körüli pörgetést követően csukott szájjal, könnyedén vettem fel az utazótempóm, tejsavküszöb alatt haladtam, de így is a 40. kilométert egy órán belül értem el. Majd ennek megörülve egy hátsó defektet is elkönyvelhettem. A szerelésnél sikeresen eltörtem a szelephosszabbítóm, de szerencsémre az egyik pótbelsőm hosszú szelepes volt, így némi szerencsétlenkedéssel, 15 perc kényszerpihenőt követően haladhattam tovább. A lábaim továbbra is jól forogtak, jól esett a tekerés, fülemben Ludmilla szólt.

A gondok az 90 km-es frissítőt elhagyva, a 35 km-es kis körre érkezve kezdődtek, amikor nem találtam a nadrágszáramba tett sótablettákat. Gyorsan betoltam a második magnézium ampullát és ittam amennyit csak tudtam, de Nagyatád előtt már csipkedte a görcs a vádlijaimat. A frissítőnél ittam két pohár izotóniás löttyöt és kértem a többieket, hogy hozzák ki a következő körre a tablettákat. Kaptam gyorsban valami hasonlót, de ekkor már késő volt, egyre kisebb erőkifejtésre is be-behúzta a görcs a lábam és a tabletta is kikészítette a gyomrom. Ez a belegi frissítő előtt annyit romlott, hogy a 20-as tempó is elérhetetlennek tűnt. Az itatónál megálltam, hogy lenyújtsam a vádlim, aminek az lett az eredménye, hogy a combom állt be, mint a cövek 10 percre, az orvos sem tudta kimasszírozni, vagy egyáltalán megmozdítani.

Miután engedett a görcs, tekertem tovább, de a tempó továbbra is siralmas volt, mert túl kemény, vagy túl pörgős áttételnél is már jött a baj, megfordult a fejemben, hogy hagyom az egészet, de nagyobb szégyen lett volna, mint a végeredmény és Tomit sem akartam cserben hagyni. Az addig megelőzött közel száz versenyző könnyedén hagyott ott és ez így ment az utolsó körig, amikor a második frissítőnél feladott tabletták meghozták a várt hatást és újra teljes gázzal haladtam előre. A nagyatádi frissítőknél 5-10 percet álltam, hogy nyújtsak és vártam, hátha csillapodik a görcs a pihenők alatt. Innen a végéig eseménytelen, monoton tekerés maradt csak.

A végeredmény 6:40 lett, ami több, mint egy órával rosszabb a kitűzött célnál, de jó lecke volt, valamit drasztikusan változtatnom kell a táplálkozásomon. Összességében a 152. bringás idő a 216 váltó közül, ami messze elmarad az elvárásaimtól, de ezen már változtatni nem tudok.

Váltást követően Tomi kereken a 100. időt futotta 4:04-gyel és összességében együtt bekocogva 12:15:04 lett a vége, a 138. időt értük el. Köszönöm neki és gratulálok!

A verseny minden részletén érződött a 25 éves tapasztalat, minden apró részlet a helyén volt, semmi kellemetlenség, vagy felesleges sorban állás. Durván kétezer versenyző és legalább ennyi kísérő olyan hangulatot teremtett, ami miatt jövőre is visszamegyek és pár éven belül felkészülök arra, hogy egy fél napba belesűrítsem a távot. És ki tudja, lehet utána eladom az összes bringám, futócipőm és úszósapkám... vagy megcélzok egy jobb időt. Hiszen az út maga a cél.