Október 4-re esett a napja annak a versenynek, melyet személy szerint rég óta vártam.

Ennek oka, hogy a versenynek a pályájáért, a debreceni montisok között hírhedt, nagyváradi bicajos, Bereczki Tibi volt felelős. Az ő neve garancia volt sok combos mászásra és gyors lefelére.

Ilyen reményekkel vágtunk neki a KGST találkozóra való kocsiainkkal a versenynek a Hajdúsági KTE versenysorával (Lukács -Lunatica- Eszterrel, Somogyi -Nagybub- Sándorral) és az útánpótlással (Kovács -Mikroby- Róberttel, Kucsik -Korcs- Szabolccsal).

Mindannyian a középtávra, azaz a 42 kilométerre neveztünk. A rajtcsomagokat már szombaton felvettük, így reggel nem kellett kapkodnunk és a kiadós reggeli után nyugisan álltunk be a rajtterületre. A háttérben halk AC/DC segített a ráhangolódásban, ami a szervezők zenei ízlését dícséri :)

Nagyjából egy sorból indultunk mindannyian. A rajtot követően az aszfalton megkezdődött a lószparádé és igyekezett mindenki minél jobb pozícióba kerülni. A tizedik kilométerig folyamatos volt a mászás, aminek köszönhetően felmorzsolódott a mezőnyünk, és egy 7 fős boly alakult ki. A köves, meredek és technikás emelkedők rendesen lefárasztottak engem is. Egy nagyon jópofa elem is mutatja, hogy mennyire a mászásra volt kihegyezve ez a verseny, miszerint az első nagyjából 10 kilométeres mászás teteje egy 'KOM' vége volt, amit a rajttól mértek, így aki a leggyorsabban teljesítette ezt a távot, az lett a 'King/Queen of the mountain'. 

A hegy tetejére harmadikként értem fel, és az azt követő lefelén utolértem az előttem lévőt, de az engem üldöző két ember is beért, így négyen mentünk végig lefele, és néha becsatlakozott hozzánk egy-egy-négy(!!4!) pásztorkutya, a nagyobbik fajtából.

Biztos vagyok benne, hogy mindegyik rokona volt Eddie-nek, a Hegyek poklából:

Ezenfelül a probléma csak annyi volt velük, hogy nem csak ugattak és mellettünk futottak, hanem azt a taktikát választották, hogy a vonatunkba a második-harmadik ember mögé beálltak és azt kezdték el kergetni úgy, hogy közvetlen mögöttük meg ott volt a következő kerékpáros. Idővel mindig elfáradtak és feladták, de mindig jöttek újak. A sokadik kutyaűzés során történt az, hogy a pásztorkutya közvetlen az előttem lévő keróst kezdte el üldözni az egynyomos ösvényen, mondom oké. A plusz annyi volt, hogy oldalról egy másik pásztorkutya meg pont engem szemelt ki, így gyorsított tempóba igyekeztem kikerülni az előttem rongyoló kutyát az ösvényről letérve, hogy szabaduljak a szorult helyzetből. Ennek az eredménye egy hibátlanul kivitelezett előreesés lett. Már esés közben az járt a fejembe, hogy amint talajt fogtam hogyan pattanjak fel, hogy minél kevesebb lágy részt találjanak rajtam a kutyák, ha netán harapásra kerülne a sor. Ez szerencsére nem történt meg, mert akkorát estem, hogy a kutyák elfutottak :)

Ügyesebben nem is csinálhattam volna, mert a veszély elhárult, a keró egyben maradt és utolsósorban nekem sem lett bajom.

Miután összekaptam magam igyekeztem utolérni a többieket a lefelén, ez sajnos nem sikerült, de a leejtő végén egy frissítőpont volt egy falu közepén, ahonnan megint mászás kezdődött, nem viccelek, az aszfaltozott kaptató kistányéros volt, tehát meredek. A mászásba utolértem a többieket, így újfent négyen folytattuk tovább a mászást, néhol a szintben menést. Az első helyezett már fényévekkel előttünk volt, így kellemes, de intenzív tempóra álltunk be.

A lefeléken rendszerint kicsit mindig lemaradtam, mert rajtam kívül mindenki 29-sel volt, ráadásul egytől-egyig helyi harcosok (1 román és 2 határon túli magyar), így helyzeti előnyük volt, de Bereczki Tibi géniusza a távolból segített és a sok meredek mászásnak köszönhetően mindig utol tudtam érni őket. Gyönyörű és vad tájakon tekertünk keresztül a terep is igen változatos volt: kőtengeres mászás; zöldgyepes, mohás mászás; füves fennsík; köves, egynyomos, vagy széles lefelék és sok-sok patakátkelés.

Az utolsó emelkedőn sikerült leszakítanunk az egyik (román) társunkat, így csak hárman maradtunk (magyarok), de közülünk is robbantott egy, akit a lefelén már nem tudtunk utolérni. Egyetlen társammal maradtam, a maraton utolsó kilométereire; akit lehagytunk az nagyon lehagytuk, aki meg minket hagyott ott, ő is eltűnt a szemünk elől. Sejthető volt, hogy mi meccselni fogunk majd egymással. A verseny befutója egy betonos út volt, ami visszavezetett Rosia-ba, ahol a rajt/cél központ volt.

Ezen a betonoson sprinteltünk, de a koma hamarabb fordult rá a fordítóra és így ő ért be előttem, egy kerékhosszal. Jó kis izmozás volt ez a végére, megkoronázva az egész táv alatti négyesünk egymás elleni küzdését, melyből én így harmadikként értem be.

Utánam egy 10-15 perccel később futott be Somogyi úr (továbbiakban: Soma) is, utána Eszter, majd Robi és Szabi kéz a kézben.

Az eredményhirdetést mindenképp meg akartuk várni, mert tudtuk, hogy Soma (Férfi 40-49: 1. helyezés) és Eszter (Női 30+: 1. helyezés, Abszolút női: 2. helyezés) helyezettek lettek, ismét. :)

Ekkor derült ki, hogy én is második lettem a kategóriámban, és férfi abszolútba meg negyedik. Nagy volt az öröm, s boldogság, melyet egy kicsit árnyékolt be az, hogy az lett a kategóriámban az első, akivel a végén meccseltem, és egy másodperccel alulmaradtam.

De nem bánkódtam, mivel a debreceni különítmény megint nagyot alakított egy újabb szomszédbeli versenyen, amit remélem jövőre is megrendeznek, mert akkor ott a helyünk, ismét!

Ideális befejezése volt ez a verseny az idei montis szezonnak, melyet jövőhéttől vált a téli futószezon, az Oxigén kupasorozata.