Khm... khm... kiegészítéssel kell kezdenem, ugyanis túlkultiváltak az Erdőbényei maratonon, ugyanis nem Debrecenből mentem kerékpáron, hanem csak Tokajtól Erdőbényére, hogy részt vegyek a Drótszamár Fesztivál keretein belül megrendezett maratonon. Debrecen-Tokaj távot vonaton tettem meg, ami külön postot érne, de lusta emberként egybe letudom.
Indulás 7:37-kor, tehát kellhettem 6:00-kor, hogy ne kelljen kapkodni. Kényelmesen összecuccoltam, még egy kávéra is volt időm és irány az állomás. Csak a kesztyűmet, a naptejet és a laminált szinttérképet sikerült otthon hagyni, sebaj volt már ennél rosszabb is. A lényeg nálam volt: eső elleni védelem, kaja, szerszámok, pótbelső, szigetelőszalag (!!!), kellő mennyiségű folyadék, pénz, igazolványok, vonatjegy.
A vonatnál irány az első kocsi előtér része, ugyanis nem volt kerékpárszállító vagon jelölve a vonathoz. Rajtam kívül egy lány bringája volt felpakolva, de ketten kényelmesen elfértünk. Jött a kaller és közölte, hogy az elsőosztályú vagon egyik előterében van kerékpártárolós rész és legközelebb majd oda rakjuk a bringát. Mondtam neki, hogy, de jó lenne, ha ezt valamilyen formában jelölnék is a menterendben, mert magunktól nem találjuk ki, aminek igazat is adott. Elindultunk Nyíregyházára.
Nyíregyházán átszállás, kerékpárszállító vagon sehol, de utolsó kocsi peronja a WC nélküli fajta volt, tehát bőségesen volt hely, főleg, hogy egyedül voltam bringával. Tokaji vasúti hídon átrobogva szörnyű látvány volt a Tisza. Mintha egy kanálist látnál, tele szeméttel, pille palackokkal, műanyag cuccokkal... borzasztó.
Tokajba érve felpattantam a bringára és irány Erdőbénye (~22km). Egész jó tempóba mentem, bár végig enyhe szembeszél volt. Amíg lehetett igénybe vettem az iszonyat rossz minőségű kerékpárutakat, majd Bodrogkeresztúr után ráfordultam a 37-es főútra. Itt ugye nem lehet kerékpárral menni, de megkockáztattam ezt a rövid távot (bevallom nem tudtam, hogy vele párhuzamosan van egy alsóbbrendű út is). Egy erdész fickó integetett is, hogy menjek le, de én "nem vettem észre". Szirénázás mögöttem, az ütő hirtelen megállt bennem, bünti jön, utánam küldték a rend őreit. Egy rendőrautó húzott el mellettem, egy koccanáshoz hívták ki őket és nagyívben lesz*rták, hogy bringával megyek a főúton, a tiltó tábla ellenére. Végre lefordultam Erdőbénye felé Szegilongnál és paff előttem volt az a gyönyörű táj. Bámészkodva repült el a maradék idő a faluig, ahol egy "aranyos" emelkedő még beköszönt üdvözlésképpen. Itt jegyezném meg, hogy a helyiek iszonyat kedvesek és segítőkészek voltak (köszönet nekik) és útbairányítottak a maraton helyszínére, ami a Béres Szöllőbirtok és Pincészet volt.
A hely a falutól nem messze, található. Nagyon igényes, minden kényelemmel felszerelve. Korán érkeztem így a rajtszámátvételnél is alig voltak. Itt ért az első meglepetés, kiderült ugyanis, hogy az 1-es rajtszámot kaptam, ugyanis én neveztem legelőször a maratonra. Röhögtem egyet, majd útra kelt a legenda, abból a kérdésből, hogy "Honnan jöttél?" és a rá adott válaszból: "Debrecenből!". Kénytelen leszek jövőre tényleg Debrecenből menni Erdőbényére, hehehehe. A rajtig még volt pár óra, így megettem a szendvicsemet, majd leheveredtem a lépcső mellé pihenni az árnyéka. Közben egyre nagyobb lett a tumultus, a pesti pólósok is megjöttek a különbusszal. Félszemmel gyorsan végigmustráltam a bringáikat, hogy melyikről mi kéne és raknék össze egy nekem való fixit, majd elkezdtek gyűlni a debreceniek is. Dumálgattunk, heverésztünk a beállásig.
A beállásnál elég hátulra álltunk, bár hozzáteszem nem volt nagy tömeg. Ez volt az első hiba, ugyanis a rajt utáni jobbos kanyar egy gyilkos kis emelkedőbe folytatódott, ahol ugrottak is le helyi és környékbeli nevezők a bringáikról. Egyébként minden elismerésem nekik, hiszen egy-kettő olyan bringával tekerte végig a távot, ami kerékpározásra is éppen csak alkalmas volt. Persze nekik ismeretlen volt a "Pálya!" beordítása, hiába mondta el az ilyenkor tudnivalókat a speeker, a rajt előtt. Lassan kerülgettem az embereket, majd egy treking kerós mellett próbáltam elmenni az egyik durvább emelkedőn, amikor leugrott a bringájáról úgy, hogy kiütötte az első kerekem. Első zakó, szentségelés (ezért bocs, de így nem szállunk le a bringáról, irgumburgum). Dűlőre fel, dűlőről le és közben iszonyat éles kanyarok, poros csúszós utak a szőlők közt. Észnél kellett lenni, de így is sikerült egy két helyen túlságosan kisodródni. A második esésem, ami inkább eldőlés volt egy emelkedőnél volt, ahol a víz kimosta fél méter mély nyomvonalba sikerült becsúsznom... na itt volt az, ahol toltam a binyót egy szakaszon. Koncentrálás és az iszonyat meleg, árnyék szinte alig volt a pályán sok erőt kivett. A patakos átkelésekre külön felhívták a figyelmünket, de szerintem az járt rosszul, aki lassított (a köveken ilyenkor könnyen elpattog a kerék), mivel simán át lehetett rombolni ezeken a részeken. A füves hajtósabb részeknél a szinte semmiből előbukkanó kátyúk és nyomvonalakra kellett nagyon figyelni, amit egy helyen én is benéztem és viszonylag nagy sebességnél pereceltem egy hatalmasat úgy, hogy csúsztam vagy 4 métert az oldalamon. Szerencsésen megúsztam az estet és már pattantam is a bringára. Erdőbényébe beérve, ami megmaradt, hogy végre egy kis árnyék, frissítő (az ásványvíz egész tartalmát a fejemre locsoltam) és iszonyat sok kis híd. Végre tudtam a saját tempómba menni (ekkora ez már nem volt valami nagy szám, hehehehe). A végére még maradt egy kis vendégmarasztaló sóder út, kanyar az épületnél és már bent is voltál a célnál. Itt két dolgot hiányoltam, az érkező zónát és egy kis frissítést. Azt azért el kell mondanom, hogy hideg, jóízű ivóvíz a kijelölt igényes mellékhelységekben simán volt.
Összességében elmondhatom, hogy nagyon technikás kis pályát rittyentettek össze a verseny szervezők, gyilkos kis emelkedőkkel. A dögmelegben az árnyék szinte teljes hiánya és az egyórai kezdés iszonyat sokat kivett az emberből. A karom vörösre égett. Sokan aki két kört terveztek egy körnél kiálltak (nekem elve egy kör volt betervezve a Tokaji oda-vissza tekerés miatt). A pályakijelölés nagyon jó volt, a hangulat igazi családias, rég éreztem ilyen jól magam egy versenyen.
A verseny végén ettem egy kis gulyáslevest (nagyon jóízű volt), majd fél óra pihi és a kulacsok újratöltése után irány vissza Tokajba. A verseny még tartott és több helyen óvatosan kereszteztem a pálya útvonalát a faluban, a helyiek persze vadul integettek, hogy rossz irányba megyek, próbáltak volna visszaterelni a helyes útra (ez is baromira tetszett, hogy a kapu előtt kint ülő öregnénik is képben voltak, hogy merre van a pálya és bringás verseny van). Taktikusan, most az alsóbbrendű utakat választottam Bodrogkeresztúrig (köszönöm a tippet egyik versenyzőtársamnak) és egész jó tempót tekerve több, mint fél órával a 16:36-os vonat előtt érkeztem az állomásra.
Visszaúton 2 megállapítást tettem. Az egyik, hogy fixen felszerelt kerékpártárolóba nem lehet berakni a bringám, ugyanis a plafon és a kampó közti hézag túl keskeny, hogy oda beférjen bármilyen monti kerék (Nyíregyházáig utaztam ilyen vagonban). A másik az, hogy a vonat elejére felszállva, ami elsőosztályú volt, felhívta a figyelmem a kaller, hogy legközelebb ne az elsőosztályra szálljak bringával, mert ott nem lehet kerékpárt szállítani... no comment.
