Végéhez közelít a 2016 os Mária úton végig terepkerékpározós hebrencskedés (via: Korcs) írásainak utólagos feldolgozásának publikálása. Aki még itt van, annak köszönöm a figyelmet, aki csak most csatlakozik be, az bátran olvasson vissza a post valamelyik linkjén, ígérem, a többi nap leírása jóval kisebb terjedelemmel bír mint ez a vér gyenge cliffhangerrel operáló befejezés...

A tegnap esti kis bónusz bicajozásnak hála ma együtt mentünk a többiekkel kb 10 kilométeren át. Van abban valami flash, hogy felvezetéssel, néhányad magaddal mész egy főúton. Nem critical mass andalgás,-topogás, hanem közlekedés céljából. 10km aszfalt után kimanővereztünk egy balos leszakadásra, és irány a jól bevált kavicsos dózer.

Statisztikailag is könnyebb, kb 40 kilométeres biciklizés, ezer alatti szinttel jutott mára. El is döntöttük hogy nem loholunk, megnézünk mindent ami utunkba kerül, ez főleg Marosvásárhelyre vonatkozott. Erősebb mászással kezdtünk, ahol mivel az utóbbi napok során érezni kezdtem a térdemet esténként, egy jó kis kímélős fokozatot tettem oda. A retro 3x9 ből erre is futja.:D

Reggel kikecmeregve az ágyból egy kis villa nekromancia után bekezdtük egy friss köves dózeren, ahol még kicsit kereste az utat néha a 3 barra fújt kerék. A road mezőny útvonalán néztünk rá a terepre, az előző napi eső miatt óvakodva a termőterületekre jellemző ragasztótól.

Indulás után húsz perccel egy erős mászás végén érkeztünk meg a falu fölé, ahol Setivel bicajoztunk egy nyugisat előző este.

Mára az volt a terv, hogy a Zilah.-Mákófalva távot letoljuk az aszfalton, mert várhatóan elázott az egész világ. Ez a képlet addig állt, amíg megláttuk a jelölést, na meg azt hogy remekül járható!

How to be a roadie?
Reggel bizakodva, vagy inkább gondolkodást mellőzve belekeveredtünk egy eső utáni termőföldekkel szegélyezett ragasztós sárvölgybe, ahogy elhagytuk Tasnádot. Gyorsan ki kellett találnunk, hogy ez így nem lesz nyerő.

Úgy kezdődött, hogy esett egy jó nagy adagot hajnalban. Ettől még tikkasztó meleg volt a szálláson a tetőtérben, hiába voltak nyitva a lőrések ablakok egész éjjel. Megjött a hidegfront, kicsit nyomott volt a hangulat megint.
Az előző délutáni egyeztetés után suttyomban kilopóztunk, és jöhetett egy kis urbex!

Az utolsó magyar etap. Elkezdtük a harmadik hetet. Mi újság amúgy a társasággal? Adott tízen pár ember, három csoportban, értsd a futók és az aszfaltosok, meg mi ketten a nagypofájú, mindig tilosban járó, interjút sosem adó #nemcelebkedunk montisok. Persze annak ellenére hogy napközben ki-ki a saját csapatával él együtt, megvannak a jelek arra nézve, hogy a csipet-csapat lassan azért kezd elcsaládiasulni. Alakulgat kifelé a közös nyelv, nem kell elmagyarázni hogy "meg ne sértődj már, poén volt" és egyebek. Mennek az apró csínytevések is...

Várós volt ez az etap nagyon, több szempontból is. Egyrészt ugye nekem érintette a "hazai" terepet is, amellett, hogy összekötötte a Bükköt a Zemplénnel, annak is azzal a részével, ahol eddig nem nagyon jártam még.